Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Milyen érzés, egy Olimpiai Bajnok testvérének lenni…

 

sorelvalaszto22.gif

       

Nagyon sokan, akik ismernek, és tudják ki vagyok megkérdezték tőlem, milyen érzés hogy ilyen híres testvérem van. Most erre szeretnék válaszolni, de kezdeném ezt is a múlttal, a gyerekkorunkkal.

A öcsém és én közöttem 11 év korkülönbség van, ami azt is eredményezi, hogy én olyan anyáskodással vettem körül, még kicsi gyerek volt, nagyon sokat vigyáztam rá, és nagyon szerettem.

Mindenhova vittem magammal, bár ő nem sok mindenre emlékszik, mert már nagyon régen volt.

       Hogy mikor és hogyan kezdte el a sportot, azt szerintem a sok interjúból már mindenki tudja, de most az én szemszögemből mesélném el, ahogy én látom. Akkor mikor elkezdett sportolni, én már kiröpültem a családi fészekből, és önálló életet éltem egy férj oldalán, ráadásul a szüleimmel sem nagyon tartottam a kapcsolatot, így sajnos az öcsémet is ritkán láttam. De ott voltam néhány fontosabb versenyén, mikor Szegeden rendezték. Akkor már nagyon sok aranyérme volt, de még ifiként indult. Nagyon büszke voltam rá mindig! De mivel nagy volt a korkülönbség közöttünk, valamint a nemünk is más, így a múltban nem nagyon volt közös témánk, nem egy barátikörben mozogtunk… eltávolodtunk egymástól. Mások voltak az érdeklődési köreink.

      Aztán jött a 2004-es Athéni Olimpia… bekerült a válogatott csapatba és kijutott az olimpiára. Mindig tudtam, hogy meg fogja csinálni, biztattam, hogy képes rá, de ő másképp fogadta. Eljött a verseny ideje, a TV előtt ültünk és szurkoltunk, nagyon boldogok voltunk örültünk a bronzéremnek. A szüleim kérésére mi is felutaztunk Pestre a Fogadásra… és életem legnagyobb csalódását éltem át, amit egy testvértől kaptam. Mindenkivel beszélgetett, mindenkinek tartott egy kis beszámolót… nagyon fájt, mert velünk nem nagyon beszélt, olyanok voltunk mint egy vadidegen, akivel nem akar beszélni…így mi félrehúzódtunk, és én inkább a többi sportolóval beszélgettem. A szegedi fogadáson sem volt különb a helyzet. S ezek után nagyon elszaladt vele a ló. Én nem kértem tőle soha semmit, soha nem beszéltünk sem anyagi sem magánéleti dolgokról, csak egyszerű hétköznapi dolgokról esett szó amikor nagyon ritkán összefutottunk. Tulajdonképpen, 2006-ig nem is találkoztunk, csak a szülői házban, karácsonykor, vagy mikor Anyák napját köszöntöttünk. Szörnyű érzés volt. Az elért eredményeire nagyon büszke voltam ,  de nem tudta senki hogy a testvérem, sosem beszéltem róla, mivel a férjezett nevem használtam, így fel sem tűnt senkinek. (megjegyzem, soha nem voltam rá irigy, mert tudtam milyen munka volt benne, mennyi erőfeszítésébe került, és rengeteg lemondással, hogy ezt meg tudta csinálni.)

      2006-ban kezdtünk újra beszélgetni, újra elkezdett kijárogatni hozzánk. Nagyon örültem neki, mindig nagy megtisztelésként értem meg, hogy szakít ránk is egy kis időt, a palacsinta a kedvence, ráadásul a baracklekváros…mindig azt készítettem, mivel mi sohasem voltunk eleresztve anyagilag, szerény körülmények között éltünk, ezért sajnos a vendéglátásunk is csak ilyen volt…de soha nem szólt érte, és nem is várta el tőlünk hogy neki különleges vendéglátás kell.2006 szeptemberében született meg a kisfiam, és Öcsém volt szinte az első látogatóm a kórházban, nagyon jó érzés volt… így őt kértem meg hogy legyen Marci keresztapukája. Örömmel fogadta el. Attila ettől kezdve nagyon sokat volt nálunk… s utána jöttek is neki az eredmények… Megváltozott!!! Leadta a gőgöt, ráébred arra kik a barátai, kik azok akik mellette állnak, és kik voltak akik csak a pénze miatt voltak vele.

     A szívem nagyon boldog volt, minden téren boldog családot alkottunk, minden rendben volt. Kijártunk öcsém versenyeire, amikor csak tehettük, mikor Szegeden volt. Majd jött megint az Olimpia Peking 2008. Felkészülés ezerrel… mellette álltunk és biztattuk, hogy meg tudja csinálni és megcsinálta, Bajnokként tért haza. Le sem tudom írni milyen boldog voltam, hogy ilyen nagyszerű Öcsém van. S ami még boldogabbá tett, hogy már nem tagadta le a testvéreit, hanem büszkén mutatott be minket is a világnak, és nem szaladt el vele a ló! Ugyan az az ember maradt aki volt!!! Nem szállt a fejébe a dicsőség! Én erre voltam a legbüszkébb!!!Az Olimpiai Bajnoki címe után megismertek minket is, itt a faluban ahol lakom, odajöttek hozzám az emberek és gratuláltak nekem, hogy nagyszerű a testvérem. Meghatódtam, szinte az örömtől potyogtak a könnyeim, nem számítottam rá, hogy megismernek. Sokan megdöbbentek, hogy 10 éve beszélünk, és nem is tudták, hogy ki vagyok.

Összegezve az egész történetet: Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen nagyszerű testvérem van!

Még akkor is, ha nem egy társaságba járunk, nem ugyanolyan a gondolkodásunk, és csak nagyon ritkán találkozunk.

 

Kép
 
2010. máj. 06. 19:34 Írta: Horváth Gáborné (Vajda Mariann)
 
 

A mappában található képek előnézete


 
 

 


Archívum

Naptár
<< November / 2019 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 56410
Hónap: 287
Nap: 1